Sziklák

Unalmasan peregtek az utolsó tanóránk percei. Az osztály egy része (leginkább azok, akik előbb ültek a teremben) odafigyelt, szorgalmasan jegyzetelt, míg a másik fele (mi, akik hátul ültünk) leginkább azt próbálta kitalálni, hogy milyen órán is vagyunk, legalábbis az első pár percben. Aztán mikor elhangzott az a szó, hogy eukarióta, majd pár perccel később, hogy diffúzió, meg differenciálódás, akkor döntött úgy a többség, hogy inkább a saját kis dolgaival fog foglalkozni. És ekkor történt az is, hogy valami random füzetből kitépett lapra kezdtem firkálni egy rövid üzenetet az éppenséggel pont előttem helyet foglaló embernek. Ő sem figyelt túlzottan… Igen könnyű volt ezt megállapítani ebből a szögből. Ha érdekli, hogy mit beszél a tanár, mindig kicsit előrébb ül, én meg jobban rálátok bizonyos testrészeire. Nem elhanyagolható tényező.

Az egész órát végiglevelezgettük, a tanár még csak észre sem vette. Hogy is tűnt volna fel neki, mikor éppen valami kimondhatatlan nevű dolgot próbált elmagyarázni a magukat okosnak tartó embereknek? Mondjuk azt én még mindig nem értem, hogy nekünk, akiket amúgy teljesen hidegen hagy ez az egész, minek kell itt ülni… Ezzel csak az időnket rabolja, és miattunk meg az se tud haladni, vagy figyelni, akit amúgy lehet, hogy lekötnének ezek a dolgok. De lényegtelen, nyilván nem én leszek az, aki ezt meg fogja változtatni. Én örülök, ha végre vége lesz ennek az évnek, és mehetek el innen ahová csak akarok.

De egyenlőre még itt vagyok, szóval ezen fölösleges is gondolkozni. Amin inkább az agyamnak járni kellene az, ami azon kis papír cetlin volt. Még pedig történetesen az, hogy suli után együtt töltjük a délutánt… talán mást is. Elégedetten elmosolyodtam, amikor ez így tényleg tudatosult bennem, és félpercenként az órára bámultam, hátha többet mutat, mint azelőtt pár másodperccel. De nem változott, csak nagyon lassan, szinte csigalassúsággal vánszorogtak a percek. Amikor éppen nem neki írtam valami kis szösszenetet, akkor elmélyültem rajzolgattam az előttem heverő füzetbe. Már-már elfeledkeztem az óra elmélyült figyelésétől, és nem is a körül jártak a gondolataim…

És ekkor megszólalt a csengő. Mindenki egy emberként pattant fel a helyéről, és viharzott ki a teremből, kivéve engem. Meg persze ő is ott maradt. Szótlanul odaléptem hozzá, és hosszasan megcsókoltam. Az se zavart túlzottan, hogy páran még ott maradtak pakolászni, vagy hogy néhányan meglepetten bámultak ránk. Majd mikor nagy nehezen elszakadtam az ajkaitól, rámosolyogtam, és megszólaltam.

- Szóval… akkor mit fogunk csinálni? – kérdeztem félrebillentett fejjel lelkesen, de igazából tök mindegy volt, hogy mit válaszol. Ha vele vagyok, akármit csinálunk is jó lesz. És ha csak ülünk a fűbe, és bámulhatom, már jól érzem magam. De… azért kíváncsi voltam.

Teljesen összefüggéstelen szavak értelmetlen sorozata. Bennem egészen egyszerűen csak ez az egy gondolat fogalmazódott meg, miközben bámultam azt a középkorú hölgyet, amint magyaráz valamiről, ami nyilvánvalóan őt sem érdekli. Láttam a szemén, hogy legszívesebben elküldene mindenkit erről a borzalmas helyről. Aztán meg menne haza, hogy főzzön egy teát, aminek a társaságában megsiratja az ő förtelmes életét.

Ehelyett viszont csak magyarázott, és a diákok többsége a mosolyában a megvetés helyett csak egyszerű megértést látott. Talán azért nem is nézett rám, mert már régen rájött arra, hogy engem nem annyira egyszerű átvernie. Pedig én figyeltem rá. Nem arra, amit mondott, hanem sokkal inkább arra, ahogyan mondta. Sajnáltam egy kicsit.

Annyira azért nem, hogy egy kevésbé izgalmas percben ne kalandozzak el afelé a személy felé, aki nem sokkal később a szívbajt hozta rám, amikor egy váratlan pillanatban megkocogtatta a vállam. Utáltam magam azért, amiért még az is betegesen szép érzéssel töltött el, amikor akaratlanul megérintette a kezemet, miközben átnyújtotta azt a papírdarabot. Még az az olvashatatlan kézírása is sokkal szebbnek tűnt, mint akármikor előtte. Utáltam, hogy valahogy ő töltötte be minden gondolatomat, és mosolyognom kellett minden egyes pillanatban, amikor ezek eszembe jutottak. Utáltam azt, hogy boldog voltam, amikor őt boldognak láttam. Utáltam mindent, amit belőlem kiváltott. De éppen ezért nem voltam és soha nem leszek képes arra, hogy utáljam őt. Viszont nem teljesen mindegy már? Túl késő van már ahhoz, hogy többet problémázzak ezen. Imádom ezt az idiótát, ennyi. Még ha lehetetlennek tűnik is a helyzet.

Legszívesebben vissza sem írtam volna neki. Senkivel sem foglalkoztam volna, csak nevettem majd szorosan magamhoz szorítottam volna, hogy aztán a vágytól szétrobbanva csókolhassam meg. Viszont a tanár még mindig magyaráz, és én csak néhány tőmondatban közöltem vele ezen szándékaimat, meg valami olyasmit, hogy vele akarom tölteni a délutánt. Habár néhányan elég furcsán néztek rám, a nevetés részét talán nem sikerült teljesen visszafognom. Megértem, hogy azt hiszik, hogy megbolondultam. Tényleg, teljes mértékben. Jogosan teszik, hiszen… Fuj. Megint túl romantikus vagyok. A leghelyesebb az lenne, ha azonnal véget vetnék az életemnek… Vagy talán mégsem, az is túlságosan költői lenne. Amíg csak ő tud erről, minden rendben van.

De talán már vége is lenne ennek a szenvedésnek? Bizonyára, hiszen a többiek már régen elmentek, miközben én még azt az átkozott csengőt sem vettem észre. Talán teljesen elmerültem az önsajnálatban, öreg hiba. Még azt sem vettem észre, hogy ez a bolond mikor lépett oda hozzám, de azért már régen ott vigyorogtam, mint egy idióta. Először kissé meglepődtem, de utána a kelleténél talán kicsit lelkesebben csókoltam vissza. Még mindig a derekán volt a kezem, miközben a még teremben tartózkodó néhány embert figyelmen kívül hagyva újra megcsókoltam. Csak azért csináltam, mert jólesett. Annyira jólesett.

- Hát… - fokozatosan megjelent az arcomon az a jellegzetes vigyorgásba átforduló mosolyom, amit már minden bizonnyal jól ismerhet. Nyomtam még egy gyors csókot a szájára, de már csak azért, mert tudtam, hogy figyelnek minket. Elégedettséggel töltött el az, hogy akármennyire nem tetszik bizonyos embereknek, semmit sem tudnak tenni ellene. És imádtam, ha látták, hogy ő az enyém.

- Gondoltam valamire, de talán nem tetszene neked… - jelentettem ki vigyorogva, majd szórakozottan a hajamba túrtam és csendesen megállapítottam magamban, hogy valószínűleg ő is kíváncsi lenne ennek a kifejtett verziójára. – Szóval, az úgy történt, hogy egész hónapban kifejezetten jó fiú voltam. Aztán szépen rebegtettem a szempilláimat is, és édesanyám megengedte, hogy elvigyem az autóját egész napra – a kezeim egyre lentebb csusszantak a derekáról, majd amikor lassan a fenekére simultak, mosolyogva újra megszólaltam. – Szóóóval… - vigyorogtam rá, és éreztem, hogy lassan idegesítővé válhat, hogy állandóan ezt a kis szót ismételgetem, főleg az én elképesztően erotikus kis angol kiejtésemmel. – Szóval, arra gondoltam, hogy te… - mutattam az egyik ujjammal a mellkasára. – Meg én – utána pedig magamra, egy angyali mosoly keretében. – Kimehetnénk a tengerpartra. Még reggel elraktam a gitáromat is, meg még néhány hasznos kis dolgot… - újra vigyorognom kellett, de hirtelen véget vetettem ennek azzal, hogy megköszörültem a torkom. – Szóval, a részletes program valami olyasmi lenne, hogy most foglak téged, és bedoblak abba az autóba. Ismerek egy isteni helyet a szikláknál, egyáltalán nem lehet belátni oda… - úgy döntöttem komolynak kell maradnom, úgyhogy amikor azt éreztem, hogy hamarosan eluralkodik rajtam az a túlságosan perverz vigyor, inkább a megelőzést támogatva hosszan megcsókoltam őt. Még mindig voltak a teremben.

- Szóval… - kissé közelebb hajoltam hozzá, hogy meghallja azt is, ha halkan beszélek. – Először ledöntelek, aztán szívélyes engedélyeddel letépem a ruháidat, és addig csókolom és simogatom majd testednek minden egyes kis részét, amíg könyörögni nem fogsz azért, hogy végre betegyem neked… - súgtam mosolyogva a fülébe, majd nyomtam még rá egy csókot, mielőtt kissé elhúzódtam volna. – Aztán egy nem meghatározott időtartamon keresztül szeretkezünk majd… Utána előkészítem az összes kaját, amit elraktam és remélhetőleg mindet megesszük. Terveim szerit ezután előveszem a gitárom, mivel szeretnék neked megmutatni valamit… - halkan sóhajtottam, és eszembe jutott, hogy mennyire is ideges vagyok még emiatt. Nem gyakran csinálok ilyesmit, de ezt a dalt csak neki írtam. – Remélhetőleg lesz még energiád még egy menetre, hiszen úgy gondoltam, hogy utána megint hosszú perceken keresztül csak kényeztetni foglak – sokatmondó színnel a hangomban súgtam ezeket a szavakat, majd megráztam a fejem és mélyen a szemébe néztem. – Szóval, velem tartasz? – felvontam a szemöldökömet, és kíváncsian vártam, hogy mit fog válaszolni.

˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛

music: lacuna coil - losing my religion
words: nyolcszázhatvanhat.
notes: bocsánat, hogy vártál, meg hogy szörnyű lett. meg imádlak.

Vicces volt látni, hogy mennyire elkalandozhatott az utolsó percekben, mert szinte észre se vette, hogy ott vagyok, és érezhetően meg is lepődött. De én csak elmosolyodtam, és mikor elhúzódtam tőle, ez az először még csak átlagos mosoly, hirtelen elégedettbe váltott át. Persze mindennek csak ő volt az oka, meg az, ahogy az előbb csókolt meg, és újra ott volt velem, teljes egészében. Egy pillantást vetettem a körülöttünk lévőkre, akik bár nem voltak túl sokan, még is majdnem mindegyikük egy kicsit furcsa arckifejezéssel bámult ránk. Ami végül is érthető… Alapból is ritkán látni minket… öhm, mondjuk úgy, hogy a másik felünkkel, és amikor hirtelen belőlünk lesz egy pár… hát, meglepő. De valahogy nem tud érdekelni. És egy idő után úgy is megszokják, nem?

Mondjuk, tulajdonképpen még nekem sem sikerült felfognom ezt az egészet. Mármint… előtte mindig is csak lányokkal volt kapcsolatom, és… ez most új. De tetszik. Jobban tetszik, mint kellene…

Vigyorogva felvontam a szemöldökömet, és kíváncsi voltam, hogy mit fog mondani. Azt már láttam, hogy van ötlete, mert az a mosoly az arcán, elég sok mindent elárult. És volt egy olyan érzésem, hogy nekem is fog tetszeni, akármi is az. Még ha ő először azt is mondta, hogy nem. Halkan nevettem fel, amikor újra azt a bizonyos kis szócskát ismételgette. Tudja nagyon jól, hogy imádom az édes kis akcentusát, és legszívesebben helyben neki esnék (persze nem csak a hangja miatt), és ezt kellően ki is használta.

- Eldugott hely a tengerparton…? – kérdeztem lassan, és kicsit elgondolkodva, de közben folyamatosan egy mosoly jelent meg az arcomon, és ahogy végignéztem rajta, meg kellett állapítanom, hogy körülbelül hasonlóan perverzül nézhetek rá, ahogyan ő rám. És ennek is csak az vetett véget, hogy megcsókolt, én meg talán túl hevesen viszonoztam, és igen, egy pillanatra arról is megfeledkeztem, hogy nem vagyunk még egyedül. De csak egy pillanatra, amíg közelebb húztam magamhoz, aztán eljutott az agyamig, hogy egy kicsit még várnom kell, és hogy talán nem itt kellene, de nem izgatott annyira, hogy elhúzódjak tőle, vagy egy kicsit nagyobb távolságot tartsak magunk között. Valahogy… ez így pont megfelelt.

Kíváncsian vártam, hogy mi fog jönni a következő szóval után, és miközben beszélt éreztem, hogy az előbb már eltüntetett mosoly visszatér az arcomra, és nem is szándékozott újra eltávozni onnan. Tetszett, amit mondott, és ahogy közel hajolt hozzám, lehelete kellemesen csiklandozta a fülemet, majd amikor nyomott rá egy csókot… Megborzongtam. Bár nagy valószínűséggel az is hozzájárult ehhez az érzéshez, amit előtte pár másodperccel mondott. És legszívesebben, már most… Khmmm. Megköszörültem a torkomat, hogy visszarántsam magam a fájó valóságba, amit jelenleg egy osztályterem alkotott, és rajtunk kívül még mindig lézengtek ott egy páran. Idióták, ahelyett hogy húznának haza.

- És mit akarsz nekem mutatni? – kérdeztem kíváncsian, és lelkesen elmosolyodtam. Lassan végigmértem az arcát, és a felsőtestét, egészen addig, amíg nem olvadt egybe az enyémmel, és meg lehetett különböztetni, hogy hol kezdődik ő, és hol én, aztán átkaroltam a nyakát, és hosszan megcsókoltam, ezzel is kifejezve, hogy mennyire is tetszik az előbb elmondott ötlete. Aztán egy kis idő múlva kicsit elhúztam a fejemet, pont úgy, hogy kényelmesen a szemébe nézhessek, de azért ne legyek tőle túl messze, és megszólaltam.

- Azt hiszem, hogy… - kezdtem lassan, és elgondolkodva, mintha egyáltalán gondolkoznék, hogy mit válaszoljak neki. Persze ilyesmi meg se fordult a fejemben, és gondolom ő is pontosan tudja, hogy ez csak olyan szórakozás, és eszembe se jut, hogy mást is válaszolhatnék neki. – Elég megfelelőnek ígérkezik a program… - elvigyorodtam, és egy rövid csókot nyomtam a szájára. – De… - kezdtem komolyan, miközben félrebillentettem a fejemet. - Ha széttéped a ruháimat, akkor nem lesz miben hazamennem… - mondtam egy angyali mosoly keretében, végigsimítottam a karján, majd megfogtam a kezét, és újra megcsókoltam, kicsit megharapva az ajkát.

- És… khmmm – megköszörültem a torkomat, és egy leheletnyit hátráltam tőle. - Szerinted mennyire lehetséges kijutni úgy az iskolából, hogy ne lássa meg senki, hogy mennyire be vagyok tőled indulva…? – kérdeztem egy vigyorral az arcomon, miután egy pillanatra lepillantottam, és megállapítottam, hogy lehet nem volt a legcélszerűbb, hogy ezt a nadrágot vettem fel ma reggel. De… már nem sokáig lesz rajtam, nem?